A szellemkutya című filmben a címszereplő a halála előtt azt mondja, a vég minden dolog számára nagy jelentőséggel bír. Igen, hajlamosak vagyunk a véget felmagasztosítani. Sokszor nem átalljuk akár az időt is sürgetni azért, hogy valaminek a végére érjünk. Az életben is folyton célokat tűzünk ki magunknak, azok felé törekszünk, és ha elértük, futószalagon jöhet a következő. De együtt tudunk-e élni az elért dolgokkal? Mi történik, mikor leengedik a függönyt az előadás után, vagy a film végén végigpörög a stáblista? Gondolom mindenki máshogy éli meg ezt a helyzetet. Én például szeretem azt a bambulós állapotot, azt a két valóság közötti rést, amikor a film végén még sötét van a moziban, szavak, nevek pörögnek a vásznon, és az utolsó dal betölti a teret. Egyedül maradunk ilyenkor az élményeinkkel, amelyeket nem tudunk másokkal igazán megosztani, mert nincsenek rá szavak. És hogy úgy fejezzük be ahogy elkezdtük, egy mély igazsággal: Ha lepörög előtted életed filmje, nézd végig a stáblistát is.

Horváth Dániel