Egykoron vala…

A rejtélyes, szinte misztikus archaizmussal felcsendülő kiállításcím rögtön az időtlenség irányába, dimenziója-felé tereli a kiállított művek konstellációját, együttállását értelmezni akaró közönséget. Teszi ezt úgy ráadásul, hogy mindeközben Tranker Kata és Ulbert Ádám kiállított művei tagadhatatlanul frissek is: Tranker Kata műveit ma este láthatjuk először kiállításon fizikai valójukban, Ulbert Ádám pedig olyan feszesen és szűken válogatta át előző kiállítása anyagát a mostani alkalomra, hogy tavalyi alkotásai szinte újként hatnak ránk. De a frissesség jelzője számomra nem feltétlenül csak a művek datálása és kivitelezése viszonylatában értelmezhető, hanem ugyanúgy érvényes a művek esztétikájára, anyagiságára és értelmezési irányaikra is. Csak zárójelben tenném már hozzá, hogy nekem nagyon szemet szúr, hogy az általam frissként definiált művészet az utóbbi időben, mennyire bátran játszik az időtlenség hatásával, témájával, bármiféle formai, vagy stiláris megkötés nélkül, és mennyire bátran akarnak napjaink új művei sok esetben időtlen, nem csak a jelenünk szempontjából releváns kérdéseket feszegetni. 

A ma esti kiállításon sincs ez nagyon másképp: ezen friss művek allegórikus rezonátortere engem valahová a bronzkor előtti időkbe repít vissza. Sőt még talán azon is túlra, oda ahol felszámolódik a humanizmus, egészen pontosan oda ahol a humanizmus még nem is létezett – az emberiség tudatalattijába, oda ahol a mítosz az úr, az ösztönös tapasztalatok és az irracionális vetületeik.

Majd minden kiállításmegnyitón elhangzik manapság, de én sem tudom figyelmen kívül hagyni, mivel a kiállítás, a kiállított művek is reflektálnak rá, hogy az emberi evolúció csúcsteljesítményének vélt emberi tudat egyperspektívikussága kezd felszámolódni az általa kreált történelemmel és a fejlődés modernista mítoszával együtt. Nem véletlen, hogy Tranker Kata és Ulbert Ádám munkáinak történeti és kulturális referenciái sem egzakt módon, lineárisan olvashatók, vagy beazonosíthatók ezen jelenségek fényében.

Tranker Kata legnagyobb méretű plasztikája, amin megjelenik egy az oldalukon félig fekvő, félig támaszkodó, egymást át is ölelő pár, nekem olybá tűnik, mintha a Majmok Bolygójáról származó késő-antik síremlék lenne. De hessegessük is el gyorsan a mondatom science-fiction-ös áthallásait, mert a mű nem egy alternatív múltba, vagy alternatív jövőbe történő militáns időutazásra reflektál, hanem egy sokkal gyengédebb gesztusokba burkolt időtlen drámát sejtet. Tranker Kata kisebb méretű reliefjeinek relációjában, az antropomorf, de mégis inkább mitikus félember-félállat alakok is egy archetipikus családtörténet részeseivé válnak. Ez azért nem annyira meglepő, mert Tranker Kata korábbi művei is foglalkoztak a családtörténetek meta-narratívájával, a mostani mű tagadhatatlan újdonságértéke viszont ezen történet új formátumba és új anyagba ágyazottságában rejlik. Tranker Kata az emberszabású majmok megidézésével sokkal inkább archetipizálja, általánosítja a családtörténet fragmentumait, új alakjai a családon belüli viszonyokat univerzális természeti jelenségként tárják elénk, legyen szó a szülőtől elkalandozó, elszakadó és visszatérő gyermekről, vagy a pár vágott virágokkal díszített síremlékéről. 

Ulbert Ádám műcsoportja egy másik, konkrétabb történetre hivatkozik, az európai középkor szarkasztikus allegóriájára: a „Bolondok Hajójára”. A szimbolikusan is összetett kép: az élet tengerén céltalanul és irányítatlanul hánykolódó bolondokkal teli hajó, az egyén, a közösség és a társadalom közötti metaforikus törésekről is szól. Ulbert kisebb méretű bronzszobraiban én ezúttal a dézsa-hajót is felfedezni vélem, úgy ahogy a pasztelkép sellőjének androgün alakja is mintha visszaköszönne a portrészerű büsztről és a mitológia, valamint a differenciálatlan formák mélyéről.

És még egy zárógondolat: a kiállítás spontán párosítása azért is működik szerintem olyan jól, mert mind Tranker Kata, mind Ulbert Ádám műveiben van egy nagyon fontos közös nevező: a plaszticitás. Ráadásul mindketten úgy nyúlnak szobraik amúgy teljesen eltérő karakterű anyagaihoz, hogy a műveik megőrizzenek valamit efemeritásukból, sérülékenységükből és, hogy ezzel is karakteresen expresszívebbé tegyék művészetük frissességét is. Teszik ráadásul mindent azért, hogy ezt a frissességet szembe helyezzék és konfrontálják a szobrászat és a halál, vagy tán még inkább a szobrászat és az örökkévalóság vagy éppen az elmúlás tudatalatt elszakíthatatlan ikerpárjával.

Fenyvesi Áron