Egy technológiai korszakváltás során, az elavult eszközök leváltásával olyan attribútumok vesznek ki a médiumból, melyek aztán nem reprodukálhatóak az új, korszerű eszközökkel. Ezek eltűnésével és az általuk kiváltott érzetek-emlékek elhomályosodásával általában senki sem számol. A kazetta szalag végén a magnó kattanása, a bakelit sercegése, a polaroid színátmenetei csak jelentős idő elteltével tűnnek fel hiányként a használók számára. A VHS korszak letűntével majd a digitális éra térhódításával az analóg modulációk hibák szinte teljesen eltűntek. A feledésbe merülő analóg hibák utáni vágy azonban jelenvaló maradt, mivel a hozzájuk kapcsolódó emlékek tudattalanul részünkké váltak.

A videó architektúrájában a kiállító művészek által létrehozott másodlagos idő rezonanciákon, sajátságos feedback-eken keresztül kívánják feltérképezni az emberi értelmezhetőség és a gépi látás határának dimenzióját. Olyan határfelületet hoztak létre a mozgóképes anyagokban, melyen keresztül a médium saját magával modulálódik, ezáltal egy új fázis, layer jön létre. A visszacsatolás során a képi adatok önmagukba folynak, majd úsznak tova a képernyőkön. Különböző képsorokból állítottak össze olyan (ön)generált képfolyamokat melyek struktúrája az ismételt jelek egymásra rétegződésén keresztül épül fel. A jelörvények olyan analóg képzajként jelennek meg, melyben csupán az eredő képi tartalom fragmentumaiként ismerhetőek fel; egy letűnt virtuális világ töredékei.